Edelényi János megszerzi Michael Yorkot

2016. november 18. 14:21

Nem sok magyar filmrendezőt tudunk, aki világsztárokkal dolgozott. Mostanában hallani ugyan, hogy Szász Jánosnak és Mundruczó Kornélnak is van rá esélye, hogy amerikai filmben nagyágyúkkal dolgozzon, de még egyik sem tény, csak híresztelés és lehetőség. Annak viszont érdekes története van, hogyan került Edelényi János filmjébe (amit végül nem rendezőként, csak forgatókönyvíróként és producerként jegyzett, a rendezést pedig átadta Zsigmond Vilmosnak), A tékozló apába a kor egyik legnagyobb sztárja, Michael York – és mellette Liv Ullmann. Edelényi mesél.   


“Amikor kiderült, hogy nem csinálhatom meg Magyarországon Kern Andrással az akkor még Lázadók címen futó filmemet, az első utam Hollywoodba vezetett – bár egészen addig azt hittem, Hollywood nem létezik, csak egy fantázianév. Ahogy a filmes újságok hívják néha New Yorkot Gothamnek hívják, úgy azt hittem, Los Angeles filmes beceneve Hollywood. Senkit nem ismertem ott, viszont még Magyarországon egy fogadáson találkoztam Menahem Golannal, az izraeli származású producerrel, aki akkoriban itt forgatott mindenféle filmeket. Persze egy fogadáson az ember többszáz embernek bemutatkozik, és aztán senki nem emlékszik a másikra. De amikor kiderült, hogy a magyar állam visszavonja a filmemhez ígért támogatását, dührohamot kaptam, és rögtön felhívtam Golant, hogy segítséget kérjek tőle az amerikai pénzszerzéshez. Természetesen csak a titkárnőjét értem el, hiszen Golan akkoriban olyan sikeres volt, hogy a cége több filmet gyártott, mint a United Artists és a Paramount együttvéve, gyakorlatilag Hollywood császára volt. Mondom tehát a titkárnőjének, hogy én Menahem nagyon jó barátja vagyok, és jövő héten utazom Los Angelesbe, ahol szeretnék vele találkozni, kérek szépen egy időpontot. A titkárnő, Ellen Yi azonnal átlátott a szitán, és azt mondta: ha annyira jó barátja lennénk Menahemnek, akkor tudnám, hogy vele nem lehet a jövő hétre megbeszélni semmit, mert naponta változtatja a programját, és minden nap más városba repül. De – mondta Ellen Yi – “Take your chances!”, vagyis adjam meg a számom, és ha Menahem véletlenül Los Angelesben lesz, ő megszervezi a találkozót.

 

Egy nagyon előkelő, ám vastag blézerben érkeztem Los Angelesbe, amiben azonnal leizzadtam. A külvárosi hotelemről kiderült, hogy három és fél órára van autóbusszal Menahem Golan irodájától, úgyhogy átköltöztem a város közepén egy másik motelbe, felhívtam Elllen Yit, és valóban bejutottam Golanhoz. Elkezdtem neki magyarázni, hogy politikai szempontból is milyen fontos lehet a filmem, ami egy magyar-izraeli koprodukció lenne, és elősegítené a két ország együttműködését, stb., amikor félbeszakított, hogy “Ember, mondja el, miről szól!”. Nagy kínlódva elkezdtem neki előadni, mire megint félbeszakított, hogy “Ez borzalmas.” Akkor már utáltam az egészet és benne magamat, de ő még megkérdezte: “És ki a főszereplő?” Én meg nem mertem neki azt mondani, hogy a gyerekkori barátom, Kern Andris a Fürst Sándor utcából, de nem jutott más színész sem az eszembe, csak egyetlen egy, akit előző este láttam a tévében, miközben kapcsolgattam a motelben: Michael York. Kínomban őt nyögtem be, Menahem pedig rávágta: “Ez nagyszerű!” Rögtön tudtam, hogy baj van, mert Menahem Golannek borzalmas ízlése volt. De azt mondta: menjek át az ICM nevű ügynökséghez, keressem meg ott Jack Gilardit, és mondjam meg neki, hogy engem a Menahem küldött, és van 200 ezer dollárom Michael Yorkra. (Gilardi olyan színészek ügynöke volt, mintCharlton Heston, Telly Savalas, Jerry Lewis, Sylvester Stallone, Shirley MacLaine, Joe Mantegna, vagy Beverly D’Angelo.) Kérdeztem, ad-e erről valami papírt, mire azt mondta: nem, nem kell papír, csak mondjam meg neki. Úgyhogy átbuszoztam az ICM épületéhez, amivel szemben volt egy olasz étterem, oda betámolyogtam és megmosakodtam a w.c.-ben, mert addigra folyt rólam a víz.

 

Átmentem az ICM-hez (International Creative Management), és megtaláltam Jack Gilardit, akit úgy hat-nyolc fejhallgatós ügynök vett körül, és mind motyogott valamit a fülesébe. Húsz percig hagytak főni és izzadni, majd hozzám fordult Gilardi, és kérdezte, mit akarok. Mondtam, hogy engem a Menahem küldött, hogy tárgyaljunk Michael Yorkról. Azt mondja erre: “OK., Make me an offer.” Mit akar ez? Vigyem el vacsorázni? –tűnődtem, majd rájöttem, mire céloz, és bemondtam a 200 ezer dollárt. Azt mondta, az kevés, és újra nem foglalkoztak velem. Kimentem hát az irodából, átmentem az olasz étterembe, ahol emlékeztem, hogy volt egy telefon a w.c. mellett, felhívtam a Menahemet, ő meg azt mondta: “Jó, akkor legyen 400 ezer dollár.” Visszakúsztam Gilardi irodájába, (látszólag fel sem tűnt nekik, hogy egyáltalán elmentem) és megmondtam, hogy rendelkezésre áll a kívánt összeg. Erre nagykegyesen megengedte, hogy otthagyjam a forgatókönyvet. Kérdezték, hol szálltam meg. Mondtam, a Comfort Inn-ben, a 3rd Avenue és a Vernon sarkán. Nem akartak hinni a fülüknek. Gyűlöltem, hogy ennyire lenéznek, és azt mondtam, minket az Illés tanár úr (akiről bizonyára hallott, mert Zsigmond Vili neki köszönte meg az Oscarját) arra tanított, hogy a pénzt arra kell költeni, ami látszik a vásznon. „Bölcs ember” – mondták szánakozva. A biztos vereség tudatában  visszabuszoztam a motelembe, de azért szóltam a recepción, hogy visszahívást várok az ICM-től, Jack Gilarditól, addig pedig a medence partján múlatom az időt. Mindenki rajtam röhögött, hogy majd pont ide, a Comfort Innbe fognak telefonálni Hollywood egyik legnagyobb ügynökségétől, hiszen a motelben mindenki, a teljes személyzet reménybeli filmes volt, aki azt várta, hogy egy nap majd őt hívják, miközben tudta, hogy ez soha nem fog bekövetkezni. Én is vártam vagy négy napig a klóros medence partján a műfüvön, aztán feladtam a játszmát, és felhívtam Gilardit, akit persze nem lehetett elérni, hogy holnap egy óráig várom a válaszát, és amennyiben addig nem felel, tekintse az ajánlatomat tárgytalannak.

 

Meg is rendeltem a reptéri transfert a motelhez pontban egy órára, de már 11-kor ki kellett csekkolnom a szobából, és ott sasszéztam még két óra hosszat. Megjött a busz egy óra előtt öt perccel, de én nem szálltam be, mert azt mondtam, még várok egy hívást, mire az ázsiai turisták puffogtak, a busz dudált, én meg hajthatatlan voltam, és pontban egy órakor megszólalt a telefon, amit a recepciós remegő kézzel nyújtott át nekem. Jack Gilardi volt a vonalban, és azt mondta, Michael York ugyan visszautasította a szerepet, de van miről tárgyalnunk, ő John Savage-t ajánlja helyette. Én pedig tudtam, hogy innentől már megnyerem a menetet, és nemet mondtam Savage-re.

 

Elutaztam Észak-Karolinába, ahol volt egy tüneményes házaspár, Tobyka és Bob, az egyetlenek, akiket ismertem Amerikában, és náluk maradtam pár hétig – azalatt kellett kitalálni, mi legyen. Tudtam, hogy Michael York forgatott korábban pár hétig Magyarországon, és ismertem a televízió koprodukciós igazgatóját, akitől elkérhetem a számát. Meg is kaptam tőle, és felhívtam, de csak az üzeneterögztőjén tudtam üzenetet hagyni, amiben elmondtam, hogy ugyan Gilarditól azt hallottam, visszautasította a szerepet, de én ezt nem hiszem el, mert olyan jó szerep. Ha mégis érdekli a dolog, kérem, hívjon vissza. Csak egy hét múlva hívott vissza, mert mint kiderült, addig Angliában forgatta A három testőr folytatását. Akkor megerősítette, hogy sosem látta a forgatókönyvet, és megbeszéltünk egy találkozót. Addig is Tobykáék rendeztek egy gyűjtést a film javára a környezetükben, és alapítottunk is gyorsan egy céget rá. Tobykáék segítségével 25 ezer dollár jött össze az előkészítésre, így már rendes ruhákban tudtam visszatérni Los Angelesbe, autót is béreltem, és azzal hajtottam a Michael Yorkkal megbeszélt találkozóra.

 

York a Hollywood Hillsen lévő villájában fogadott, és azonnal nagyszerűen megértettük egymást. Azt mondta, gyűlöli az ügynököket, mert ugyanígy esett el egyszer egy szereptől, amit aztán Harrison Ford kapott meg, aki így válhatott sztárrá. Tökéletes volt az egyetértés, így onnan egyenesen Gilardihoz mentem, és a sarokirodája panorámás ablakából mutattam meg neki, honnan jövök. A pasasnak kidagadtak az erek a nyakán, olyan dühös lett, hogy “Hogy képzeli, hogy közvetlenül tárgyal egy színésszel?! Akkor ő minek van?!” – tette fel a jogos, egzisztencialista kérdést. Aztán lenyugodott, Michael Yorkkal pedig aláírtuk a szerződést.  Akkor mertem csak felhívni a Zsigmond Vilit, hogy rendezze ő a filmet, mert addigra éreztem, hogy a Tobykáék 25 ezer dollárja és Michael York szerződése után már muszáj lesz megszereznem a maradék másfél millió dollárt, ezzel tartozom nekik. De innentől még két évig tartott, mire sikerült.”

Kereső
OK

RSS